Az olajlámpák elterjedéséről szóló korábbi bejegyzésünkben már megemlítettük, milyen nagy igény volt a XVI. századi nagyobb településeken a közterek éjszakai kivilágítására.

Az első rendszeres utcai világítást 1558-ban Párizsban vezették be, itt olajlámpák adták éjszaka a biztonságot jelentő fényt. Hazánkban csak jóval később, 1777. november 9-én gyújtották meg Budán az első utcai lámpát, ami egy primitív olajmécses volt. Majd újabb 13 évet kellett várni arra, hogy 1790. január elsején Pesten is elinduljon az olajlámpás közvilágítás.

Az új technológiák megjelenésének hatására a közvilágítás is folyamatosan fejlődött az 1800-as években: megjelentek a petróleumlámpával működő lámpatestek, majd az első közvilágítási gázlámpák.

A század vége felé pedig már hazánkban is megjelent az első elektromos közvilágítás: 1881-ben, a trónörököspár látogatása idején ideiglenesen Budapesten is 36 ívlámpa adta a köztéri fényeket.

Temesvár közvilágítása 1857-től kezdődően légszeszes gázvilágítás volt, de utcáin 1884. november 1-jén már villanyvilágítás működött. Az európai kontinensen ez volt az első olyan város, amelynek utcáin váltóáramú központi városi világítási rendszer által működtetett izzólámpák világítottak! 300 darab egész éjjel világító, és 200 darab fél éjszakán át üzemelő villanylámpát szereltek fel. A mai Magyarországon elsőként, 1888-ban Mátészalkán gyulladt ki az elektromos közvilágítás és az első villamosított lakóház is itt volt.

1909-ben pedig Budapesten is beüzemelték az első kísérleti szakaszt 9 méter fénypontmagasságú, öntöttvas kandelábereken elhelyezett, 37 V-os, Siemens gyártmányú, egyenáramú ívlámpákkal. Majd sorra bővült a főváros villamos közvilágítási hálózata.

Az első világháborút követően újra sötétbe borult a legtöbb utca, ezért új megoldásokra volt szükség: lámpákat szereltek a külterületi szabadvezeték-hálózatra, vagy ahol gazdaságosabb volt, ott a villamosvasút felsővezetékét használták erre a célra. Majd újabb lépésként a köztereken, parkokban is megjelentek a fényt adó kandeláberek.

Ahogy egyre bővült a köztéri világítás hálózata, egyre lehetetlenebb feladat volt a több ezer kültéri lámpa egyenként történő fel- és lekapcsolása. Olyan megoldás kellett, amellyel egyszerre nagyobb szakaszokban lehet kapcsolni a fényforrásokat. Megjelentek az első kapcsolóórák, amelyek már 25-40 lámpából álló körzeteket tudtak egyszerre működtetni. Még könnyebb lett a lámpakezelők munkája, amikor megjelentek az automata kapcsolók. Majd az 1930-as években minden egy rendszerben, egy központi kapcsolóval működött.

A második világháború hatalmas károkat okozott a főváros közvilágítási rendszerében. Az újjáépítés után egy évtizeddel, 1956-ban megjelentek az első kísérleti fénycsöves közvilágítási lámpatestek, melyek sokkal jobban, akár háromszoros fényerővel világítottak. De a fénycsöveket hamarosan még jobb technológia követte: a nagynyomású higanylámpák használata 1961-ben indult el.

Majd sorra jöttek az újabb megoldások: a higanylámpák után a hetvenes években nátriumlámpák és a továbbfejlesztett higanylámpák, majd a fémhalogén lámpák jelentették a modern technológiát. A fehér fényű nagynyomású higanylámpákat sárgás fényű nagynyomású nátriumlámpákra cserélték. A 90-es években pedig már a közvilágításban is megjelentek a fehér fényű fényforrások, a kompakt fénycsövek és a kerámia fémhalogén lámpák. A jövő pedig a szakemberek szerint egyértelműen a LED technológiáé. A fénypontok negyede már erre a technológiára épül.

Jövő héten a modern kültéri világítással foglalkozunk itt a blogon. Addig is kövesd híreinket a Lámpahulladék Facebook oldalon! 

Felhasznált irodalom:

http://bdk.hu/szakmai-oldal/kozvilagitas-tortenete/