A gyertya története
Több mint kétezer éve a mécsesek megjelenése mellett a kanóc-égők másik fajtája, a gyertya is világhódító útjára indult. Ez az egyszerű felépítésű világító eszköz a mai napig egy sodrott textilszálból (először gyapotból, lenből, kócból sodorták, majd később fonták), és az azt körülvevő szilárd anyagból áll. Ez utóbbi eleinte, az ókorban faggyú vagy zsír volt, majd a középkortól viaszt alkalmaztak.
Az első gyertyákat bálnazsírból gyártották Kínában, i.e. 200 körül. Az első ismert viasz pedig a méhviasz volt, amit az ókori Kínában és a Római Birodalomban egy időben kezdtek használni. Ez azonban ritka és értékes anyagnak számított, így mindennapos használata drága volt. Bár a méhviasz gyertya jó minőségű volt - lassan égett, nem volt szaga, nagy fényt adott és együtt rövidült a kanóccal, ami miatt nem igényelt folyamatos figyelmet - a szegényebb emberek továbbra is állati eredetű hulladékból készült faggyúgyertyákat használtak, aminek az égése igen kellemetlen szaggal járt, és erősen kormozott.
A gyertyák elterjedése csak Kr. u. 160 körül valósult meg, amikor már nagy tételben vallási szertartásokon alkalmazták. A templomokban a gyertyákat fűtésre és világításra is használták.
A 18. század közepétől a bálnavadászat ipari méretűvé vált, és ezzel párhuzamosan a bálnazsír is a gyertyagyártók kedvenc alapanyaga lett. Az így készült gyertyáknak alig volt szaguk és a fényességük is hasonló volt a méhviaszéhoz. Ezért egészen a 19. század közepéig a bálnazsír maradt a gyertyagyártás első számú alapanyaga.
Majd a 19. század elején felfedezték a sztearint, ami a gyertya szilárdságáért felelős. Ekkoriban kezdték használni az összefont kanócot és a paraffint, így az eddigiekhez képest már jó minőségű és olcsó gyertyát tudtak előállítani.
A gyertya napjainkban sem ment ki a divatból, díszvilágításra, szükségvilágítóként vagy kultikus célokra továbbra is szívesen alkalmazzuk.
